Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első ima

Az első ima

 

A teremben, két sorban székek helyezkedtek el, előttük egy vaskos öreg asztallal. Ez amolyan gyülekezeti hely volt, ahol mindenki gyakorolhatta a maga vallását. A fehér rideg falon szent képek hanyag fénymásolatai és faragott keresztek lógtak. Az utóbbiakról látszott, hogy nagy odafigyeléssel és hozzáértéssel készítették, mert aprólékosan voltak kidolgozva. Az asztalon különböző kegytárgyak hevertek, könyvek kíséretében.

Danika az első sorban ült lehorgasztott fejjel és az elmúlt pár hónapon törte a fejét. Igazából inkább bánkódott, hogy idáig jutott, de tudta, hogy ezért csak saját magát hibáztathatja. A legjobban azt fájt neki, hogy nem találkozhat azokkal, akiket szeret, az édesanyjával és Jázminkával. Ő különösen nehezen viselte, hogy a bátyja börtönbe került. Miután meghalt az édesapjuk nem volt más, akire felnézhetett volna csak ő. Erre cserbenhagyta.

Hangos cipőkopogás törte meg az elmélkedő csendet, amit Zombori tiszteletes lakkcipője okozott a kopott parkettán. A férfi sietve lépkedett a széksorok között kezében egy bibliával és széles megnyugtató mosollyal megállt a búslakodó fiú előtt.   

- Áldás békesség! – Köszönt, de nem jött válasz, még csak fel sem nézett a fiú. A tiszteletes letette a könyvet az asztalra, aminek a puffanása hangosan visszhangzott a kopár teremben. Egy széket kiválasztott a sok közül és leült a néma partnerével szemben. – Nem emlékszel rám igaz?

- Kéne? – mondta még mindig lefelé nézve Danika.

- Akkor hadd mutatkozzam be. Zombori Tamás börtönlelkész vagyok. – kezet nyújtott, de nem talált viszonzásra eme nemes gesztus. – Ismertem apádat… Misi bácsit.

Erre a fiú felnézett, de a komor és megtört arca nem mutatott semmi mást csak az ürességet. A testbeszéde viszont láthatóan megváltozott, mert igyekezett magabiztosságot és erőltetett keménységet mutatni.

- Ja igen. Maga volt az az idióta, akinek a családjának az apám régen dolgozott. – válaszolt flegmán és a kezeit karba tette és a fejét felszegte, mint valami vagány menő gengszter. – És otthagyott mindent csakhogy pap lehessen. – folytatta, de Zombori nem szólt semmit, csak nyelt egy nagyot a sértés hallatán.

-  Lelkipásztor. Tehát emlékszel.

- Leszarom. Azt árulja el, hogy mi a francnak rángatott ide ebbe a szaros, terembe ahol már régen halott faszik képe van fellógatva a fejükön valami kerek izével? – mondta Danika készülve szándékosan megsérteni a vele szemben ülő férfit. Zombori értette a fiú viselkedést. Nem ő volt az első, aki vagánynak akart látszani előtte, közben pedig a félelemtől görcsben a gyomra. Viszont ő más volt. A múltjuk összekötötte őket és mindenféleképpen segíteni akart a fiúnak, még ha az, akkor nem is igazán vette azt jó néven.

- Mond, te tényleg ilyen kemény legény vagy? Ez alatt a két nap alatt amióta itt vagy ennyire rájöttél mi a dörgés? – reagált a lelkész és érezhetően stílust váltott. – Nem gondolnám. Segíteni jöttem, hogy az itt eltöltött öt éved egy kicsit könnyebb legyen.

- Nem kell a segítsége. Boldogulok magam is. – förmedt rá a fiú.

- Igen, ahogy hallom elég jól sikerült az első napod a cellában. Rezes máris befogott cselédnek, a Könyvelő pedig már a hátsó feledre pályázik. Szerencséd, hogy Sunyi a nőket részesíti előnyben. Na de mi lesz a többiekkel? - érvelt Zombori és közelebb hajolt Danikához. – Nekem az a feladatom, hogy segítsek az eltévedt bárányokon, de az az igazság, hogy valaki közbenjárt azért, hogy jobban odafigyeljek rád, ha már kicsi korod óta ismerlek.

- Na igen? Kinek jutottam eszébe? Ki az a hülye akinek én hiányzom? – kérdezte flegmán és félig elfordult a lelkésztől.

- Akire mindig számíthatsz. Az édesanyád. Ő kért meg. – Erre a fiú visszanézett és könnyek csordultak ki a szeméből. – Órákon át várt rám a hidegben az utcán, csak azért, hogy megkérjen arra, hogy vigyázzak az ő fiára… Szeret téged. Ha másért nem akkor miatta engedd meg, hogy segítsek.

A fiú megszeppenve a kezeit tördelte. Rég látta már őket és a hír, hogy valaki itt járt, de ő nem tudott róla, mert falak veszik körül, mindennél jobban elszomorította.

- Jázminka jól van?

- Igen, csak hiányzol neki. Nem érti mi történ, és én sem. Hogyan jutottál ide? Hogy lett abból a kilencéves fiúból egy… - szakadt félbe Zombori mondandója, mert nem akarta megsérteni az egyébként is megtört fiút.

- Mondja ki! Börtöntöltelék. – A lelkész nem szólt csak helyeslően bólogatott. Danika vett egy mély levegőt és elkezdte a történetét. A szavak csak úgy ömlöttek belőle. Örült, hogy valaki végre meghallgatja. Valaki, aki ismeri.

- A nyolcadikos ballagóm után pár nappal jött egy telefonhívás. Édesapám a munkahelyén leesett egy állványzatról. Azonnal meghalt. Persze a cég ahol dolgozott mosta a kezeit. Azt mondták, hogy szabálytalanul használta a biztonsági kötelet, ami igazából nem is volt. Ők megúszták a vizsgálatot én pedig apa nélkül maradtam a húgommal… Abban a pillanatban lettem felnőtt. Anyám összetört teljesen. Egy szempillantás alatt oda lett az életünk. Dönthettem, hogy tanulok vagy dolgozok, hogy eltarthassam a családomat. A munkát választottam. Na de ki foglakoztat egy 15 éves roma fiatalt minden szakképesítés nélkül. Senki. Legálisan biztosan nem. Volt egy srác, aki felkarolt és állást adott. Zseninek hívták. Nem azért mert olyan tudós féle volt, hanem mert mindenből pénzt tudott csinálni. Foglalkozott autókkal, műszaki cuccokkal… de a legnagyobb üzlet számára a drog volt. Mindegy mi csak pénz legyen belőle. Így kerültem hozzá és lettem az alkalmazottja. Eleinte kisebb dolgokat kellett elvinnem az ügyfeleihez, de aztán egyre jobban megbízott bennem, amolyan futár féle voltam nála. Soha sem kérdezősködtem csak tettem a dolgomat. Jó pénzért. De semmi sem tart örökké… Egy napon azt mondta, hogy van egy tuti meló extra jutalomért cserébe. Az Ukrán határon kellett volna átvinnem egy kis csomagot. Állítólag le volt vajazva minden és nem lehetett probléma, mert tudják, hogy megyek. Igen, tudták. El is kaptak és ameddig velem foglalkoztak addig egy nagyobb mennyiségű szállítmányt juttattak át. Én voltam a csali. Kaptam érte öt évet jutalmul, de gondolom, ezt már tudja a kartonomból.     

A lelkész végighallgatta a fiú vallomását. Nem lepődött meg egyetlen szón sem. Már tucatszám vett részt ilyen beszélgetésben. Aki ide jutott annak mindig valami, hasonló történet hagyja el a száját a saját igazságát és véletlenek kusza összefüggését belecsempészve. A börtönben mindenki ártatlan és senki sem az.

- És mit tervezel ez alatt az öt év alatt ameddig itt leszel? – A kérdés meglepetten érte a fiút, mert némileg gúnyos hangsúlyt vélt felfedezni az érdeklődés mögött. – Úgy értem időd van bőven. Szeptembertől lenne lehetőséged itt bent letenni az érettségit… még talán valami szakmát is tanulhatnál mellette, ha már odakint nem sikerült.

- Na igen, időm az van bőven, de hol van még a szeptember?

- Hidd el, hamarabb itt lesz, mint gondolnád! – mondta és hátrafordult majd levette a bibliát az asztalról és a fiú felé nyújtotta.

- Köszönöm! Nem kell.  Van egy példány bent a cellában – felelte és eltolni készült a lelkész kezét, de az megelőzte.

- Ilyen nincs.  Ezt az édesanyádtól kaptam. Nem lenne szabad oda adnom, mert tilos így behozni bármit is, de az a biblia különleges. Az apádé volt. Vedd el!

A fiú remegő kézzel nyúlt a fekete bőrborítású könyv után. Látszott rajta, hogy a régi tulajdonosa sokat forgatta, mert a sarkainál kopott és töredezett volt. Danika magához vette és csak meredten nézett maga elé. Feltörtek benne az emlékek. Most mindennél jobban hiányozott neki az édesapja, pedig már jó ideje, hogy eltávozott egy nyugodtabb helyre, de a tudat, hogy nem tudott tőle elköszönni és mellette lenni abban a pillanatban, az gyötörte azóta is.

- Szoktál még imádkozni – kérdezte Zombori de csak fejcsóválás volt rá a válasz. –  És szeretnél?

Danika könnyei kicsordultak és közben megtörten bólogatott. A lelkész összekulcsolta a kezeit és megvárta, amíg a fiú is ugyanazt teszi. Lassan, de biztosan ő is felkészült az imára  de bibliát nem engedte el. Szorosan az ujjai közzé temette majd lehajtotta a fejét, minek hatására egy könnycsepp szabadult ki a gondterhelt szemei közül és a parkettán landolt. A lelkész látván, hogy minden készen áll, egy mély levegő után elkezdte a fohászt.

- Mennyei atyánk…

Minden egyes szó, ami elhagyta a tiszteletes ajkát ridegen visszhangzott a terem falai között mert az nem engedte ki azokat. Onnan nem megy ki senki és semmi sem, de ezeknek az imáknak a tégla és a beton nem jelentett akadályt. Előbb utóbb célba talál, majd és akinek kell, az meghallja.